Úgy öt-hat évvel ezelőtt két sporttáskával a hátamon érkeztem meg Budapestre sok éves vívódást követően önmagammal. Rettegtem a valami újtól, a főváros zajától, a nemesen egyszerű komfortjaim hátra hagyásától. Munka és lakás nem várt rám, a jobb időkre félrerakott pénzem pedig hirtelen felindulásból elköltöttem Hollandiában, ahol éppen egy futó szerelmet igyekeztem komolyabb szálakra fűzni. Október közepéig, bő másfél hónapig vendégeskedtem kanapékon, matracokon, ingáztam Nagymarosra az ott élő barátaimhoz, couch surfingeltem idegeneknél és baromira büszke voltam magamra, hogy na tessék, mit kellett így beszarni BéPétől, ez is csak egy város a többi közzül, ami felfedezésre vár.
Imádom az őszt! Az első kanyargó füstfelhőket az egyre korábban elhalkuló fényekben, a koncentrikus köröket
a pocsolyákon, a parkokban összegyűjtött falevél kupacokat, amik csak arra várnak, hogy rájuk vessem magam. De az első ősz a fővárosban magamra hagyott vibráló színeivel, az új lakásom bár kényelmet adott, otthont, melegséget nem. Szenvedtem a tömegközlekedéssel, a hosszúra nyúló félóráktól a buszokon, az ázott emberszagtól, ami körbe lengte az egész várost reggelente; a gondolataikba vackoló ezernyi arctól a metrón.
Csordogáltak az évek, megszoktuk egymást Pesttel, szövetségesek lettünk kölcsönös titoktartási nyilatkozattal. Ő nem tett szemrehányást, amiért nem adtam oda neki magamat egészen, én pedig csendben szemet húnytam a kicsorbult éjszakák,
a telhetetlenség s emberi tehetetlenség érzete felett. Lett kedvenc kávézóm, barátoknál menedékhely, jött és ment Szerelem is, cserélődtek szobák és bútoraik, megtaláltak akik nem kerestek és eltűntek, akikért már nem volt erőm vagy kedvem utána nyúlni. Életszagunk volt, vibrált a vér a vezetékekben, beleszőttük egymásba ezeket a furcsa kódokat, amiket csak mi értettünk ketten, Budapest és én.
Az idei év eleje aztán egy másik földrészen talált meg, a kényelem metafórája a spontaneitás lett, a belakott szobákat ismét felváltották a hátizsákok, minden sallangmentes és kiszámíthatatlanná vált s ebben az óriási felnőtt játszótérben naphosszat ugrándoztam a stabilitás trambulinján.
Ahogy egy kedves barátom mondta, nálunk is a kovász lett a család Tamagotchi-ja a lockdown alatt, tavasszal az alma mater visszafogadott és Kambodzsa után Fiúval hirtelen előbb Balmazon találtam magam majd Szegeden, Budapestet valami belső érzet egészen meg nem történtté tette bennem. Kis dunsztos üvegként ültem otthon a konyha polcain várva, hogy valaki majd ingert érez rám egy vasárnapi ebéd mellé és megnyit rajtam, bennem valamit – mielőtt túl érek vagy végképp besavanyodom.
Majd pár hónapja egy kedd reggel, nem emlékszem milyen hetet írtunk, a 4-6 villamoson ücsörögtem a Nyugati pályaudvar felé, hogy még éppen elérjem a Szeged felé induló délelőtti vonatot. Januárban a kiköltözésemkor voltam Pesten utóljára így az indulás előtti napokban teljes izgalomban voltam a visszontlátástól, villámcsapást reméltem, kis becézgetést, hízelgést, hogy jöjjek vissza, de hiába. A barátaimon kívül minden fájdalmasan idegen volt. A Dunánál jobban csábított a Tisza, a Pozsonyi utca arcán a rózsaszín pír helyén mélyen feküdtek a ráncok. A sárga villamoson lézengő maszkos az emberek között betolakodó voltam.
9 óra lehetett azt hiszem, amikor a Margit híd, budai hídfő megállóban kibámultam a zsíros ablakon az esőbe. A sínpár mellett egyedül szívta munkakezdés előtti cigerettáját a Fedél nélkül lap terjesztő munkatársa. Derekát nyaldosó raszta tincseibe újabb ősz szálak vegyültek, amióta nem láttam. Két könyöke a térdein pihent, lábai derékszöget zártak a megálló vízes székein ülve. Nyakában kék szalagon lógott laminált engedélye Szilárd felirattal. Bárcsak másfél méter távolság lett volna közöttünk, de kettőnk közé feszült az egész világ meg ez az üvegfal is, amitől rendszerint undorodom. Elalvók arcnyomata, gyerek kezek, lihegések-lehelletek térképe. Táskámmal az ölemben ültem a széken iszonyatos vággyal, mind inkább az ablakhoz nyomott felső testtel, kerestem azt a mindig fürkésző tekintet az arcán. Integetni lett volna kedvem, mint aki rég látott ismerősét köszönti. Úgy megszólítanám, elmondnám neki, hogy ebben a mérhetetlen otthontalanság érzetben, ami napokkal ezelőtt ismét rám szállt, Ő az egyetlen, akinek őszintén tudok örülni. Lehetnénk cinkostársak, akik hetente háromszor-négyszer véletlenszerűen találkoznak a villamoson, a szájunk sarkából összemosolyognak és mielőtt bármi bármit megsejtene a következő megállóban én leszállnék. Végtagjaimat átjárta a hála érzete, a meghittség egyetlen, parányi másodperce, amit Ő adott nekem, az ismeretlen férfi, akinek a nevét már tudom, de a történetét talán sohasem fogom megismerni.
Az ajtó rázárult a Margit híd, budai hídfő megállóra, Szilárd gyanútlanul dohányzott tovább a széken ülve, én az utolsó pillanatban elértem a vonatot.
Fotó: Maxime Caron
